Eltűnésem története
Igéretemhez híven most részletesen beszámolok a múlt heti kalandomról, amikor állítólag két napra elvesztem. Az úgy kezdődött, hogy a gazdi lemaradt. Jó, volt rá oka, én meg tapintatosan odébbáltam, mert én sem szeretem, ha a pofámba bámulnak, mikor a dolgomat végzem. Bóklásztam visszafelé az útan a kocsink felé.
Észre se vettem, hogy mikor mentem el mellette. Aztán be egy kertbe (miért nem kerítik be?), majd hívott a gazdi, s én becsülettel elindultam visszafelé. Aztán mikor kiértem az útra, akkor megcsaptaarja a szimatomat. az orromat az a szag. Én meg rögtön bekattantam, el is felejtettem hova indultam, nyomultam a szag után. Biztos kiabált a gazdi utánam, de én akkor már kikapcsoltam az összes felesleges érzékszervemet, hogy semmi ne zavarja a szimatomat. Talán ez lehetett az oka, hogy egyszer csak a nyakamban lihegett egy ronda nagy büdös busz. Azt hittem beszarok az ijedtségtől, bevallom férfiasan elfutottam, mint a nyúl. Nem tudom meddig és merre futhattam, de mikor vége megálltam a gazdit már nem láttam sehol. Aztán jött a szél, az eső, kezdett sötétedni is, így jobbnak láttam valami éjszakai szállás után nézni. Másnap is csak tébláboltam a falu körül, volt ott egy csomó macska, az azoknak kitett kajából még nekem is jutott. 2 napig csöveztem a szőlő hegyen, mikor jött egy férfi ember, aki magához akart csalogatni. No én kérem iskolázott kutya vagyok, nem állok le akárkivel bratyiznim, így betartottam a 3 lépés távolságot, és el is ment. Aztán azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy mégiscsak vele kellett volna menni, hiszen nem látszott rosszindulatúnak. Talán adott volna kaját is. Sőt, megmutathattam volna neki a bilétámat. Ekkor azonban látom ám, hogy jön visszafelé, ráadásul egy kutyával. Na a cimbi aztán hamar elmondta, hogy felismertek, mert már falu szerte köröznek, mindenütt ki vagyok plakátolva. Már értesítették is a gazdit, aki el is indult értem, úgyhogy nyugodtan menjek velük, náluk bevárhatom a gazdit. És úgy is lett. Rendes emberek voltak, még sajttal is megkínáltak. Ekkor kezdtem felfogni, hogy mi is történt, hogy 2 napja nem láttam a családot. Szerencsére hamar jöttek, s volt is nagy öröm. Aztán hazafelé nem is kellett a csomagtartóban utaznom, a hátsó ülésre fekhettem a fiúk közé. Hazafelé még pizzát is vettünk vacsorára, úgyhogy azért ütős volt a különbség a hazai és az elcsórt macska koszt közti különbség. Éjszakára se küldtek ki, alhattam a fotelban. Hmm, lehet, hogy időnként érdemes eltűnni? Na ez csak vicc volt, mert azért nem volt akkora buli ott egyedül a hegyen. Hiányzott a séta, az esti malackázás, a család. Másnap már mentem suliba is, ott is mindenki örült nekem. A gazdit meg jól letolták, hogy miért nem szólt, a többiek szívesen jöttek volna megkeresni engem. Hú apám, az lett volna a buli. Azért rendes tőlük, nem hiába szeretek ott a suliban lenni. Azért elfáradtam, mert két napig a sétát leszámítva csak döglöttem egész nap. Hát ennyit az én kalandomról. Ja és itt egy kép, hogy mennyire kivoltam, így aludtam:
június 18th, 2009 at 16:20
Tobikám azt elfelejtette részletezni, hogy a buszos kalandjának szemtanúi is voltak, és az ő elfutását már nem látták. Nekem azt mesélték, hogy a kutyust elütötte a busz. Én meg azon sokkoltam, hogy hova bújhatott, és lehet, hogy segítségre szorul, én meg nem találom. Ha tudom, hogy “csak” elszaladt, akkor már másnap reggel rohantam volna keresni. Vagy még éjszaka, felszerelkezve. A mai napig rejtély, hogy miként tudott így eltűnni, hogy senki sem látta. Pedig jómagam is többször körbeautóztam a falut. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit a két nap alatt átéltem.